Szittya Íjászatról

 

Kedves Íjászok!

 

Az itt leírt gondolatoknak az a célja, hogy rendelkezésre álljanak azok az információk melyek ahhoz szükségesek, hogy valaki megismerkedjen a Szittya gyalogos íjászattal, és művelhesse azt. Nyitott vagyok minden építő gondolatra, ha valaki rájött valamire a témával kapcsolatban, és szívesen veszem ha azt megosztja velem.

Most nézzük a részleteket!

 

Kik voltak a szittyák?

A lovas nagy állattartó népek (Hunok, Kabarok, Úzok, Mongolok, Magyarok,stb.), közvetlen ősei, elődei.

A Görögök Szkítának, a Perzsák Szakák-nak, a Héberek (Szent Biblia) Askenáznak, a mai Angol nyelvterület Scythian-nak hívták, hívják őket.

 

Hol laktak?

Kezdetben Médiában, egy Méd törzsként a mai Török, Iraki, Iráni régióban, majd a Méd központi hatalommal történő összeütközés következtében elköltöztek a Kaukázusi régióba, onnét tovább a sztyeppei területekre, Kínától a Kárpát medencéig (Magyarországig). Amelyet több kitelepülés is követett. Melyet gazdag leletanyagok is alátámasztanak.

(Méd történelemről többet, a lap végén találtok: "Médek, Média", valamint "A Médek ős Atya, Jáfet" fül alatt) 

 

Hogy éltek?

A Szittyák kezdetben inkább hegyvidékes, városias környezetben, településeken, kis és közepes méretű állattartó pásztor, földművelő emberek voltak, ez volt a jellemzőbb. Ez a környezet később a Kaukázusi régió elhagyásával megváltozott, a Szittyák immáron nagy állattartó, pusztai jurta lakó népek lettek, ez lett a jellemző. 

 

Mi a szittya íjászat?

Ezt alapvetően a körülmények határozták meg! Sokan azt gondolják, hogy a Szittyák íjászata ugyan olyan volt, mind a lovas nagy állattartó népek íjászata. Ez így nem teljesen igaz!

Nézzük a körülményeket. Mint már beszéltünk róla a Szittyák kezdetben Médiában és a Kaukázusi régióban éltek. A terepviszonyok Erdélyhez, és az Alpokhoz hasonlítottak, magas hegyekkel, mély völgyekkel, sziklákkal, erdőkkel, stb. Ebben a régióban sok volt a megerősített, fallal védett város is (Babilon, Ninive, Jerikó, Úr, stb.).

Ilyen környezetben a tiszta lovas íjászat nem sok jóval kecsegtetett, valamint nem voltak meg a tárgyi feltételei sem. A nyereg a kengyel Szittya találmány, de már csak a sztyeppei régióban jelent meg, a pontos jó lövésekhez mindkettőre szükség van! Ezért a szittyák inkább gyalogos, mind lovasíjászok voltak, tiszta lovasíjászat már a sztyeppén honosodott meg, és ínétól már nem is Szittyáknak hívták ezeket az embereket, népeket hanem Hunnak, Mongolnak, Kunnak, Jásznak, Szarmatának, stb., de persze a történelmi hagyományban fennmaradt, hisz Szent Istvánt, és IV. Bélát is hívták a krónikák Szittya királynak (Magyar Királyok).

A Szittya íjásznak ezért a következő kihívásokkal kellet szembenéznie, persze a teljesség igénye nélkül:

1. A felszerelésével tudnia kellet futni, térdelni, hasra feküdni.
2. Használnia kellet lovon.
3. Kellet tudnia hegyet mászni, ostromlétrát használni.
4. Be kellet tudnia állnia a pajzsfalba.
5. Képesnek kellet lennie a gyors fegyvernem váltásra.
6. Gyors lövések leadására.

A Szittyák a fegyvereiket így az íjaikat is városias, hegyvidékes környezetre, gyalogos helyváltoztatásra adoptálták. Innét a kialakítás és forma, rövid íj, összetett tegez, stb.

 

Nézzük az egyes szempontokat.

1. Ha valaki már próbált lovasíjász készenléti tegezzel és nyílvessző tartó tegezzel futni hamar rájön, hogy lehetetlen anélkül, hogy folyamatosan ne fogná, vagy el ne esne benne. Ahhoz hogy oldal tegzet lehessen használni, nem lehet hosszabb íjjal együtt, egy méternél.
2. A Szittya íj lovon történő használata semmilyen problémába sem ütközik, ebben a helyzetben ugyanúgy használható mint a „sztyeppei” hosszabb íjak.
3. Az ezzel a szemponttal szemben támasztott követelmények megegyeznek a futással kapcsolatos szempontokkal.
4. A pajzsfalba történő beállásnál a legfontosabb szempont, hogy ne lógjon túl a test vonalánál a készenléti tegezben az íj, mert így folyton neki ütközne a pajzsnak. Ezért a „sztyeppei” készenléti tegez csaknem fekvő pozíciója, és majd fél méteres túllógása nem felel meg, a Szittya készenléti összetett tegez inkább állt mint feküdt, a szájával felfelé.
5. A Szittyáknak összetett tegzeik voltak, általában fával volt megerősítve a bőr. Ez a megoldás merevé tette a készenléti tegzet így egy mozdulattal kivehető, és eltehető volt az íj a másik kéz használata nélkül, nem kellett igazgatni a száját. A szittyák javarészt gyalogosan harcoltak, ilyenkor gyakran csak 2-3 m-re voltak az ütköző zónától, ha változott a helyzet, tényleg csak másodperceik voltak a fegyvernem váltásra, az íj elővételére vagy elrakására. Akkor voltak nagy előnyben, ha a gyalogosok harci érintkezése után, is tudták használni az íjaikat. Hisz ilyenkor az első sorok adták a pajzsaikkal a védelmet, a mögöttes sorok pedig folyamatosan lőhettek a bajtársaik válla, feje fölött, vagy a törzsük, lábuk mellett. A lovas íjászok csak érintkeztek a csatasorokkal, majd eltávolodtak így „lazítva” a sorokat, az íjakat távolról használták a dárdák és gyakran az íjak, számszeríjak hatótávolságán kívül. Tehát a legkisebb érintkezési távolság 30m körül lehetett, ha a sorokban nem voltak íjászok. Ha megvoltak a „csata sorok lazítássával” eltávolodtak a soroktól, és akár több percet is eltölthettek a fegyvernem váltással. Ugyanezt a taktikát gyalogosan, nem lehet megtenni hisz a sebességed nem tud nagyobb lenni, illetve jelentősen nagyobb, az ellenfél gyalogosainál. A ló-ember vonatkozásában már jóval nagyobb a mozgástér, manőverezési lehetőség, szorult helyzetben ki lehetett fordulni az ütközetből, és távolabb lehet menni, és újra vissza.
6. Az összetett tegez, egy kiváló megoldás ennek a problémának a megoldására. Az ezzel kapcsolatos megoldásokat megnézhetitek videón is. Két alap megoldás létezik, hogy az összetett tegzet az övre akasztjuk jobb és baloldalra (ki milyen kezes, bár vannak amfora rajzok, hogy jobbkezes Szittya jobb oldalon hordta az összetett tegezét) vagy háton rögzítve. Mind két megoldás lehetővé teszi a gyors lövések leadását. Az íjtartó kézben tartott nyílvesszők (Kassai módszer) nem felel meg, a gyalogos íjászatban. Hisz ez a módszer feltételezi, hogy van elég időd a nyílvesszők elővételére, pozicionálására, lövésre, ha még sinc,s és fegyvernemet kell váltanod, méghozzá gyorsan, valószínű el kell dobnod a nyílveszőket és íjat, hogy mondjuk pajzsra, és kardra válts. Ha ezt megtetted oda az előnyöd az ellenfél gyalogosaival szemben. Ez a megoldás kiváló lovon, vagy gyalog ha nagyobb a távolság, és tudod hogy a nyílveszőket egyenként elő tudod venni, be tudod pozicionálni, és el tudod lőni. Azt sokan elfelejtik a gyors lövés technikájával kapcsolatban, hogy ezeket az időket és mozdulatokat (ebben bent van az íj elővétele és elrakása) is, hozzá kell adni ahhoz az időhöz amíg valaki adott mennyiségű lövést le ad, illetve a lő készséget eléri (nem csak azt az időt amíg a vesszőket ellövi, hisz valós élethelyzetet szeretnénk bemutatni). Ekkor végzett, és válthat fegyvernemet. 

 

Szittya társadalom felépítése.

 

A társadalmi felépítésben két irányítási formát használtak, a királyság intézményét, és a törzsi vezetést. A királyság intézményében utódlás volt a domináns, erős volt a fivérek közötti családi kötelék, meg tudtak egyezni az uralkodás jogán és a hatalom megosztásában, ritkák voltak a testvér háborúk. Gyakran két király is uralkodott egyszerre. A törzsi irányításnál, a legalkalmasabb személyt választották meg vezetőnek, aki mögé a családok vezetői felsorakoztak és támogatták. Az, hogy ki volt a törzsi vezető gyakran változott, és nem maradt meg egy családnál ez a szerep. Nagyobb léptékben törzsek is választhattak egyesített törzsi vezetőt, aki az őt támogató törzseket irányította. Ezek a szövetségek fegyveres konfliktusok alkalmával megerősödtek, ezeken kívül lazultak.

A Szittya társadalmi felépítés alapvetően laza volt, nagyon nagy fokú szabadságjogokkal rendelkeztek ezek közül némelyeket, csak a XX. században értük el, vagy ezekkel még ma sem rendelkezünk. Csak egy pár példa erre! A Szittyáknál a nők is részt vehettek fegyveres konfliktusban, nem kicsinyelték le a nők képességeit, erényeit, nem volt ritka az sem, hogy törzsi vezetővé választották őket (Görög írásokban szereplő Amazonok Szittya harcos nők voltak). A nők önálló tulajdonnal is rendelkezhettek, szabadon adhattak, vehettek, vagy különböző ügyekben szabadon dönthettek, még úgy is, hogy férjnél voltak. Megengedett volt a szabad fegyver viselés, tudtommal ma ez egyetlen országban sem lehetséges, a középkorban csak a nemesek viselhettek fegyvert, az átlag embernek még fegyvere sem lehetett. A szegénységet, ahogy ma ismerik nem létezett, mindenkinek volt saját földje legelője, állatai. A föld nem volt kiosztva a mai értelemben, nem létezett a föld mind magántulajdon, de mindenki tudta kinek meddig terjednek a területei, és ezt tiszteletben tartották. Az állatok nem magán, hanem családi tulajdonban voltak, ez alól csak az a ló volt kivétel amivel közlekedtek, vagy harcoltak. A magán tulajdont csak a személyes tárgyak képeztek, minden más a család, közösség, törzs tulajdonában volt. Harmóniában éltek a természettel, nem zsákmányolták ki, annak ellenére, hogy például fémkohászattal, város építéssel, stb. is foglalkoztak. A hadjáratok során ejtetek foglyokat, és ők rabszolgai státuszban voltak, de nem tartottak bilincsben senkit, ezt tudta a család amiben éltek, de nem voltak megkülönböztetve, együtt laktak, éltek, a többi szabad Szittyával. Idővel beintegrálódtak a társadalomba, felszabadulásuk után, fegyvert is viselhettek. Mindenki tudott írni, olvasni! Ezeket az írásokat általában fára, csontra vésték, ezért ezekből az írásos emlékekből nagyon kevés maradt meg. A Magyar példát tudom ennek alátámasztására felhozni. Európai nyomásra I. István ( Magyar király, ad.1000-1038) hivatalos írásjelekként, a „rovás” írásjeleket töröltette, a fellelhető „rovás” emlékeket megsemmisítette, helyette felvette a Római írásjeleket, karaktereket. A „rovás” írás mégsem tűnt el, mert az egyszerű emberek, pásztorok, stb. tovább használták és vésték, festették mindenhova (bútorra, templomra, pásztorbotra, stb.) annak ellenére, hogy ezt a központi hatalom, tiltotta. Ezek az egyszerű emberek adták át fiaiknak, lányaiknak, míg 500 év el nem telt, és le nem jegyezték hivatalos források.

Erről az időszakról kevés írásos emlék maradt fenn, de a társadalom szerkezete és felépítése leginkább, a középkori Viking társadalomra hasonlított. Na igen kik voltak a Vikingek? A Vikingek olyan Szittyák voltak, akik a lovas nagy állattartást, lecserélték halászatra, kereskedelemre. Ennek alapvető színtere a sztyeppei nagy folyók voltak, Ob, Jenyiszej, Volga, Léna, stb. A „Russ” szó azt jelenti „evező ember”, és a sztyepe északi részén letelepedett embereket hívták úgy, hogy „Russ”, Skandináviában már Viking lett, hisz ezeken a folyókon ide is el lehetett hajózni, akár a Balti akár a Barents tengerre. A Viking hajók felépítéséből is szembetűnik, hogy folyami, evezős hajókról van szó, ezeket később Skandináviában tengeri közlekedésre alakították át, alapvetően nagyobbak lettek. Vikingek társadalmi felépítéséről már sokkal több információval rendelkezünk, nem is csoda hisz a két időpont között 800-1300 év van, de még így is leginkább ők őrizték meg számunkra ezt az időszakot. Rájuk északon nem nehezedett akkora társadalmi, katonai, politikai nyomás mint a többi Európai nemzetre, és nem kelet még hosszú ideig megválni a gyökereiktől. 

 

Felszerelés

 

A Szittyák váltott fegyvereket használtak, íj, lándzsa, fejsze, kard, tőr. Ezekből sok változat volt használatban méret, és kialakítás tekintetében egyaránt, melyeket nem csak a harcban, hanem a mindennapokban is használtak. Ezen kívül használtak pajzsot, sisakot, és test páncélt is.

Anyagukat tekintve, készültek rézből, sárgarézből, bronzból, később acélból. A szittyák kellően gazdagok voltak, ahhoz hogy ilyen kifinomult, összetett eszközöket készítsenek. Az esetek nagy részében, például a sisakokat egyetlen anyagból alakították ki, a viselője méretére, de a felszereléseik többsége is méretre készült. A drágakövek, ezüst, arany, drága szövetek nem számítottak a jelenlegi formájukban értéknek, ezeket díszítésre használták. A lovas íjászat elterjedésével, még a lovaikat is ezzel díszítették.

 

 

Bronzkori Szittya Íjász.

 

 

 

Vaskori Szittya Íjászok.

 

 

A test páncél nagy részét a hal, vagy kígyó pikkely formájúra alakították, és bőrre varrták fel, szövettel bélelték. Ezek a pikkely páncélok, nagyon jó mozgást tettek lehetővé, hisz a viselőjének mozgását is követte. A kis és közepes energiájú ütést, vágást jól elviseli, ezeket a rugalmassága miatt fokozatosan fékezti, eloszlatva a test nagyobb felületén a mozgás energiát. A nagyobb energiájú ütéseket, csak tompítja. Összehasonlítva a nagy felületű lemez vértekkel, ezek a  pikkely páncélok nem szenvednek deformált sérüléseket, hanem az ütés után vissza áll az eredeti állapotába. A nagyfelületű lemez páncélok ütés hatására, deformálódva, nehezíthetnék a további mozgást. A páncéltörő eszközöknek is jobban ellenáll a pikkely páncél, ugyanabban a páncél vastagságban.

 

 

Szittya Íjak

 

A szittyák alapvetően reflex biokompozit íjakat használtak. Ezeknek az anyagát illetően fa, bőrből készült ragasztó, állatiinak, szaru, kazein ragasztó, stb. alkották.

Ezeket a rövid 80-100 cm-es íjakat, a csata sorokban történő használat hívta életre, ezeknek a szempontoknak kellett megfelelniük, ennél a legfontosabb szempont a méret volt.

A kialakítást illetően két alap típus ismert.

• Kör keresztmetszetű
• Lapos keresztmetszetű íjak

Kör keresztmetszetű íjak.

Az íjak keresztmetszete az íj karján, és markolatán nem minden esetben tökéletes kör keresztmetszet, lehet enyhe ellipszis, háromszög, négyszög is. Ezeknek is alapvetően két fajtája ismert

• Egy mag anyagból készült
• Több mag anyagból készült íjak

A Szittyák kiinduló íj típusa a bot íj volt, ezt kellett úgy kicsinyíteni, hogy 2 méterről 1 méterre, anélkül, hogy rontanánk a tulajdonságain, és ugyan olyan jól használható legyen mint, az előde (tartósság, rugalmasság, szívósság, stb.) tekintetében. Ezen az íj típuson vannak, 5cm sugarú hajlítások is, erre azért volt szükség, mert a bot íj ilyen rövid íj karokkal nem tud eleget hajolni anélkül, hogy el ne törne. A fát gőzölés, és/vagy tűz felett történő melegítéssel meg lehet hajlítani, de nagyon komoly feszültségek keletkeznek bent, ez nem csoda hisz 2-3 cm vastag, amit tovább feszítve az íj törését okozhatja. Ezért a Szittyák tovább léptek, és nem a meglevő fát hajlították, hanem azt ami még meg sincs! Hogyan? Kiválasztották az adott fát az erdőben, amikor még csak 1 cm vastag volt, ez előzőekben otthon elkészített íj formájú kalodát (sablont), rátették a kis fára, a fa ebben a kalodában (sablonban) nőt tovább. Időnként kimentek ellenőrizni, szorítani, lazítani, a sablonon, levágták az új hajtásokat, csak a felsőket hagyták meg. Így a fában nem keletkeztek káros feszültségek, és jól hajlott. A fa így erősödött meg 3-5 cm vastagságig, akkor kivágták és formázták, és a kulcs pontokon rákerültek az erősítések bőrből készült ragasztóval az inak, a szaru lemezek meg a túróból mésszel kinyert kazeinnel ragasztva, és bandázst raktak rá. Ez a folyamat attól, hogy a kis fát kiválasztották addig, hogy az íj elkészült 2-5 év is lehetett!

A több maganyagból készült íjjak annyiban különböztek, hogy ezekben akár több fa fajtát is egyesíthették, attól függően mely tulajdonságokra volt szükség. Ennél a típusnál már gőzzel és/vagy tűzön melegített hajlított fát is használtak. Ezeket az íjakat is erősítették.

Lapos keresztmetszetű íjakat már alapvetően hosszabb, egyenes szarval készültek, ezeket az íj végekbe csapolták, a markolat és az íj karjai jellemzően egy fából készültek faragással. Az íj karokat 0,5cm vastagra kellett megmunkálni, aztán inakkal és szaruval ezt is laminálták.

A különböző technikák között voltak átmenetek, és volt úgy hogy régebbi eljárásokat még több ezer év múlva is használtak. Azt meg kell még jegyezni, hogy gyártottak szimmetrikus és aszimmetrikus íjakat is.

 

 

A képen egy „kör” keresztmetszetű, több mag anyagból készült íj karja látható.

 

 

 

Sírokban talált, „kör” keresztmetszetű aszimmetrikus íjak.

 

 

 

 

 

Kör keresztmetszetű aszimmetrikus íj rekonstrukciója.

 

 

Szittya rövid íj dinamikája.

 

A Szittya rövid íj egyik alapvető sajátossága, hogy az íj karjai „sztyeppei” íjakkal összehasonlítva is rövidebbek, karonként 15-25 cm is lehet. Ennek több következménye is lesz, nézzük egyenként:

1. Kisebb lesz íj súlya.
2. Az íj „robbanékonyabb” lesz.

Az első szempont azért valósul meg mert, ha rövidebb az íj karja, nem szükséges olyan hosszú anyag, ami súlycsökkenést eredményez, továbbá ez által a rövidülés által, az íj karok jóval merevebbek lesznek, ugyan annál az íj kar vastagságnál; tehát a karok vastagságán is lehet csökkenteni, hogy ugyanazt a húzó erőt kapjuk. Ha összehasonlítjuk egy „sztyeppei” íjjal, jól látható a különbség, 55 cm húzáshosszon ugyan az a 70# íj, az alábbiakat produkálja. A Szittya íj egyértelmű 55 cm-en 70#, a „sztyeppei” 42#. A súlyuk a Szittya 527g, a „sztyeppei” 830g.

Mind a két adat, nagyon szembetűnő különbségeket mutat! A különbséget az íj geometriája adja, röviden csak annyi, hogy a rövidebb íj kart ugyan arra a húzóerőre, jobban meg kell hajlítani mint a hosszabb íj kart, ez által több energiát tárol.

A második szempont úgy valósul meg, ahogy az előbbiekben elemezve volt az íj karok tömege, kisebb lesz, ez miatt a tehetetlen tömeg is. Minden íjnak van tehetetlensége, ha nem teszünk nyílvesszőt az íj húrjába, és úgy lövünk vele (ne tegyük), az íj karjainak, még így is időre van szüksége ahhoz, hogy teljesen „kirúgjon”, elérje a nyugalmi állapotát. Ezt az időt három tényező befolyásolja az íj kar tömege, és az íj karjában tárolt rugalmas erő, és az íj karjának hossza. Szittya íj karjai rövidebbek, ezért mind a három paraméter tekintetében, kisebb. Ennek egyenes következménye, hogy ugyan annál a húzás hosszúságnál a nyílvesszők gyorsabban indulnak, és hamarabb érik el a gyorsítási sebesség csúcs pontját. A nyílvesszők dinamikájánál, erről még lesz szó.

Csak érdekességként leírom, hogy a gyakorlatban az adatok alapján, az első konstrukció a centiméterben lemért húzás hosszúságokon a következő eredményt hozta 55cm/45#; 65cm/72#; 75cm/99#. Tehát a fent leírt, Szittya 70# íjra vonatkozó elméleti számítások alapján; azért csak elméleti, mert fából nem lehet olyan erős íj markolatot csinálni, (illetve lehet, csak jó vastag lesz, annak meg az íjászok nem örülnek), ami ezt az hatalmas feszültséget kibírja (sajnos már törtem el íjat emiatt), alumíniumból meg, nem lenne túl autentikus, meg ember se nagyon van, aki ezt ki tudná húzni! Szóval a következő számítás jött ki, tehát 55cm/70#; 65cm/112#; 75cm/154# (ezt az íjat 60cm húzás hosszúságig mertem feszíteni, ez 91#).

A számokból látható, hogy a húzóerő növekedés százalékos aránya a következő 55/65/75cm vonatkozásában, 100/160/220%.

Az adatok üvegszálas műgyantából készült íjra vonatkoznak, lapos íj kar kialakítással (GEN I.).

Ezekből az adatokból már az is jól látható, miért is volt olyan nehéz ilyen rövid íjat gyártani, és mi is a különlegessége ennek az íj fajtának.   

 

 

Néhány téves nézet!

A Szittyák íjai primitívebbek mint a lovas nagy állattartó nemzetek íjai!

A Szittyák íjai 80-100 cm körül voltak, a „pusztai” íjak 120-150 cm körül, a bot íjak mint a longbow 180-200 cm körül. Felvetődik a kérdés, hosszú vagy rövid íjat könnyebb gyártani?

A válasz nem kérdéses, természetes, hogy rövidebb íjat nehezebb, drágább, több tudást és technológiai felkészültséget igényelve lehet csak legyártani!

A ma használt rövid lőfegyverek, amelyeket a különleges alakulatok használnak, nem azért rövidek, könnyűek, stb., mert nekik csak ilyen jutott, hanem azért mert azzal könnyebb bánni, mozgatni, szállítani. Ezek a fegyverek a legdrágábbak közé tartoznak, és a jelenlegi csúcstechnológiát képviselik. Éppen így a Szittyák íjai is a koruk csúcstechnológiáját képviselték, és bátran kijelentem, hogy ma is azt képviselik! Gyakran a körülmények is nagyon hasonlóak voltak ahhoz, mint amivel a mai különleges erők szembesülnek, és ahogy azt a Szittyák használták.

 

A Szittya íjak azért tűntek el, mert nem ütötték át a páncélokat!

A Szittyák nem használtak páncélt? A Babilóniaiak sem használtak? És a Médek? Vagy az Asszírok? Az Egyiptomiak? Gondoljuk, hogy az egyre újabb páncélok megjelenésével nem tartottak lépést az íjak? A Szittyák nem voltak ostobák, mi sem használnánk tank ellen puskát!

Az íjaik felvették a versenyt a megjelenő páncélokkal, ha nem így lett volna, nem maradt volna fenn a kultúrájuk ezer éveken át! Az, hogy egy íj átüt e egy páncélt csak a mozgási energián múlik, lehet a hegy anyaga réz, bronz, vagy acél. Az íjnál ez azt jelenti, hogy ha elég erős íjat is ki tudsz húzni meg tudod csinálni. 

És persze, íjat nemcsak úgy lehet használni páncél ellen, hogy azt átüsse, de erről még a későbbiekben lesz szó.

Egy átlagos bronz pikkely vért 0,5 mm lemezekből kb. 8 kg, ha van kar része az további  2kg, ha van lábrésze elöl, az további 8 kg, ez összesen 18 kg, ha 1mm-es lemezből csináljuk meg, akkor ez 36 kg és még sincs teljes védelem. Egy idő után, a sok súly miatt elvész a mozgékonyság, és már csak lovon lehet mozogni, na persze a lovat is meg kellene védeni, itt jóformán csak a szügy, esetleg nyak, és fej vért jöhet szóba! Így a régi korok emberének is egy dilemmával kellett szembesülniük. Menyire adják fel a mozgékonyságukat a védelem érdekében? Azt tapasztaljuk, hogy inkább a mozgékonyságot választották, okkal (egy jó példa az Azincourt-i csata ). Arról nem is beszélve, hogy a páncélok nem fedték el tökéletesen az egész testet, még a AD. 17. századi teljes test páncélok sem. Az a baj, hogy a bronzkori íjászokat a mai állóképességünk alapján ítéljük meg. A rekonstrukciók alapján tudjuk, hogy például a „sztyeppei” íjak 80-100# körül is voltak húzó erőben, férfiaknál. Egy ilyen húzóerejű íjat csak nagyon komoly állóképességgel, és évtizedes gyakorlattal lehet mondjuk egész nap használni, na és persze ott vannak a fegyvernem váltások is (pl. a Pozsonyi csata három napig tartott, a kisebb összetűzéseken kívül). Mónus József bemutatta hogy akár egy 135# erejű íjjal is lehet célzott lövést leadni, és használni. Az átlagos férfi magasság 160 cm körül volt a X. században. Ilyen testmagassággal ez rendkívüli teljesítmény! A mai átlagos íjak 40-60# körül vannak, amit egy átlagos íjász egész nap tudna használni anélkül, hogy másnapra belehalna. A Szittya íjak a „sztyeppei" íjaknál is erősebbek voltak!

 

Miért tűntek el a szittya íjak?

Kényelmesebek és tökéletlenebbek lettünk. Miért használnánk egy nagyobb húzóerejű íjat, ha az íj szarvainak meghosszabbításával növelhetjük a húzás hosszát, ezáltal a nyílvesszőt hosszabb úton gyorsíthatjuk, ugyanazzal az eredménnyel, csak kisebb erőkifejtéssel?

Miért gyártanánk egy drágább, technikailag nehezebben kivitelezhető íjat ha „olcsóbb” is megfelel?

Ha jó formán csak lovon használod az íjad, a fent leírt hat szempontból csak egynek kell megfelelned, hisz a ló lesz a lábad, ahogy azt a mongolok mind a mai napig átérzik, amikor a lóról úgy beszélnek „a lábam”.

 

A Szittyák nem használtak háti tegzet!

A háti tegzet nyílvessző tárolására nem az Angolszászok találták ki, ők, a Vikingektől vették át.

A háti tegzet ismerték a Vikingek, Kínaiak, Perzsák, Japánok, stb. Vajon ezek a népcsoportok önállóan jöttek rá a háti tegez használatára, vagy valahonnét ők is átvették? Természetesen a központi helyen fekvő Szittya területekről ( Turáni régióból, előtte meg a Szittyák hozták el Méd területekről), jött az ötlet! Minden olyan népcsoport átvette és használta akik gyalogosan közlekedtek, városokban, vagy hegyvidékes területen laktak. Semmi okunk sincs feltételezni, hogy a Szittyák közül senki sem használt háti tegzet, mikor a gyakorlatban is használható. A tegez elhelyezése három helyen történhet, a derekunkon övvel, jobbról vagy balról (attól függ milyen kezes vagy), és háton (itt meg teljesen mindegy milyen kezes vagy). Nem az elmélet, hanem a gyakorlat dönti el, hogy mi működő képes és mi nem! Erről szól a kísérleti régészet is. Pusztán a leletanyagok vizsgálatával nem kapunk teljes képet, de nagyon sokat megérthetünk (lásd a lenti képeket). Miért is nem? Ha rekonstruálunk egy összetett tegzet a formája, anyaga segíthet értenünk a működését, de hogy mit lehet vele kivitelezni, azt a gyakorlat dönti el! Ha megnézünk egy autót látjuk a kerekeit, motorját, stb., nagyjából tudjuk mire képes a gyakorlat miatt amit megszereztünk, vagy másoktól láttuk. De vajon mikor még nem volt jogosítványunk, akkor is így láttuk az autót? Adjuk oda ezt az autót egy rali versenyzőnek üljünk be mellé (és kapaszkodjunk). Ha kiszállunk és kapunk levegőt, biztos azt fogjuk mondani „nem tudtam, hogy ezzel az autóval ilyet is lehet csinálni”. Ezért is mondom, hogy nagyon nagy jelentősége van a gyakorlatnak, és inkább annak hiszek mint az elméleteknek, ha nekem valaki megmutatja egy használati tárgyról, hogy azt így is lehet használni, én elhiszem neki! Kassai Lajossal értek egyet aki azt mondta „nem azt kell követni amit az ősök tettek, hanem azt amit az ősök követtek”, vagy Kelemen Zsolttal aki azt mondta „nem szeretem mikor szolgaian sémákat másolunk”.

Íme néhány (nem teljes) dokumentum, rekonstrukció, használati tárgy, amely bemutatja a bronzkori és a későbbi korok háti tegez használatát.

 

Dárius palotájából származó frieze BC.5. A perzsa halhatatlanok hát tegez, íj, lándzsa fegyverzettel (Louvre).

 

 

 

Japán íjász, és hát tegez.

 

Görög váza BC. 3.-4. Balra Hekleres (a könyöke alatt olvasható a neve), latinul Herkules, Szittya íjjal és hát tegezt használva, amint közvetlen közelről íjjal, a Görög pajzsfalra támad. A nagy kérdés ha Szittya fegyvereket használ, akkor ki is volt ő (van egy másik fényképem is, egy másik vázáról ahol meg Szittya (Méd) pajzsot tart a kezében, nem Görögöt, illetve oroszlán bőr van rajta ami meg nem élt Görögországban, a legközelebbi oroszlánok Ázsiában a Közel Keleten éltek)?

 

 

Rekonstrukció a Szarmaták fegyvereiről és ruházatáról Szittya íjjal kettőnél, és az öt férfiból négy hát tegzet visel.

 

 

 

Német kódex első lapja az AD. XII., alsó sarokban található a személynév Német nyelven Verbulch, Vér-Bulcsú Magyar nyelven,látható nála oldal készenléti tegez, Szittya íj, és hát nyílvessző tartó tegez. 

 

 

Ezen a képen egy kicsit jobban látszik, bár a háttérben történtek változtatások (a sátrak nem jurták!!): Nádasdy Ferenc gróf (AD. 1625-1671). Az ország egyik leggazdagabb főura, a tudomány és a művészet pártfogója. A mű címe "Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum Regni Apostolici Regum et primorum militantis Ungariae Ducum" [Magyarország hatalmas és dicső királyainak emlékeztető koporsóépülete] címmel 1664-ben Nürnbergben kiadott metszetsorozat megjelentetése. A magyar királyok ábrázolásait latin- és német nyelvű leírás egészíti ki. (Bulcsú Horka Wiki)

 

 

 

 

 

A fénykép a XIX. század végén készült (a pontos forrást nem sikerült egyelőre megtalálnom), a Magyar íjászok által jól ismert. A kép egy Szittya sírkamra (kurgán, korhány, halomsír) belsejét mutatja. A halottakat szokatlan módon lovon ülve; mintha élnének, temették el, a lovak és a halottak is mumifikálódtak. A baloldali és középső (1. és 2.) kép ugyanarról a személyről készült, a jobb oldali (3.) kép, egy másik személy. A különbségekből látható, például: 1. és 2. képen rövid a haja a halottnak, a 3. képen megfigyelhető a hosszú haj; 1. és 2. képen a tartó karó, hosszabban ér ki a hátból, mint a 3. képen; stb. Számunkra a 3. kép a lényeges a halott hátán jól megfigyelhető a összetett tegez, íjjal és nyílvesszőkkel. A felszerelés is segít beazonosítani a korát, az íj itt még rövid (80-100 cm), úgy hogy valamikor az átmeneti időszakra (abban az időszakban, mikor egy időben létezett a gyalogos, és lovas íjászat is) tehető, az aktív lovas harcmodor megjelenésének idejére, körülbelül BC. V-III. század.  

 

 

A hát tegez megjelenése valószínűleg egy idős, az első bot íjak megjelenésével, területileg valószínű Mezopotámiához köthető, onnét terjedt szét az egész világban. Mind azok a népek használták akiknek ez megfelelt a a céljaik elérésében, vagy egyszerűen így döntöttek. Ezek az emberek nem egy szabványosított világban éltek, bátran változtathattak a felszerelésükön, ha úgy érezték ez a hatékony. Ezt ma mi is így tennénk, és tesszük is! Mint minden másnál, ennél is nagyon fontos, hogy ne dogmákban gondolkodjunk, mert akkor könnyen tévedhetünk.

Ezek a szempontok határozták, határozzák meg a felszerelés kialakítását, amely sohasem volt kőbe vésve!

 

Pajzs használatáról

A Szittya íjászat egy másik sarok pontja a pajzs használata. Enélkül a védelem nélkül elképzelhetetlen volt az íj használata, és persze a mérete, súlya jelentősen befolyásolta az íj használatát, azokat a technikákat ahogyan az íjat használni lehetett. A pajzs elhelyezése az íjtartó kéz oldalán volt, ez lehetett a test előtt, a test oldalán, vagy a háton, illetve e három pont között. A feltárt leletek és ábrázolások azt mutatják, hogy általában teherhordó nyak szíjjal voltak ellátva, ami a súly nagyrészét tartotta használat közben. Ha helyváltoztatás történt, és nem kellett veszélytől tartani valószínű, háton szállítva a teljes súlyt ez a szíj viselte. Formailag három fő típusra lehet ezeket osztani 1. Kör, 2. Téglalap, 3. Ellipszis. Méretében kis és nagy pajzsokat használtak. Nézzük ezeket egyenként.

Kör pajzs: A kör pajzsokat két méretben használták kicsiben (kb. 40 cm) és nagyban (kb. 80 cm). A kör pajzsok formailag kör alakúak, "hold fogyatkozás" alakúak, egy oldalasan, vagy mind két oldalon kivágottan, réselten készítették. A nagy méretű kör pajzs leguggolva teljes védelmet adott. Téglalap pajzs: Csak nagy méretűt használtak ( kb. 50X80 és 70X150 cm között), ezek a teljes testet elfedték térdtől a nyakig, vagy talptól a nyakig, a kisebbeket a lovas íjászok is használták, a legnagyobb méretűeket pedig, csak a földre állítva hátulról megtámasztva, a csatasorok előtt felállítva hajító fegyverek, és nyilak elleni védelemre használták aktívan nem hordták. Formailag változatos volt, derékszögű sarokkal, lekerekített sarokkal, "babapiskóta" formával, hosszú oldalán réselt egy oldalon, vagy mindkettőn, az igényeknek megfelelően. Ellipszis pajzs: Ez is csak nagy méretben volt használva, a teljes testet elfedte (kb. 30-50-30X100-80 cm hosszúak voltak). Formailag két fajta volt belőle használatban teljes ellipszis, vagy a hosszú oldalán, egyiken vagy mindkettőn réselt, ívesen kivágott.

Nézzük a használatukat. A kicsit akkor lehetett jól használni, ha szükség volt a mozgékonyságra, és az fontosabb volt mind a teljes lefedettség, védelem. Ezt főleg nyitott, nem alakzatos egyéni küzdelmekben használták pl.: ostrom létrán, kis létszámú ütközetben, nem kellet tartani a hajító fegyverektől és nyílvesszőktől, lakó épületeken belül, városokban, erdős terepen, stb., ez a pajzs méret ilyenkor is megfelelő volt sőt, jóval előnyösebb mint a nagy méretű pajzsok. A kisméretű pajzsokat a fegyverek mozgási energiájának eltérítésére (csúsztatására) használták, ha sikerült. A nagy méretű pajzsokat főleg nyílt színi, nagyméretű rendezett csapatmozgású, csatasoros, kevés mozgású pajzs falas ütközetekben használták. Ezekben a helyzetekben nem igazán volt lehetőség az eltérítésre, mert tartani kellett a pozíciót. Ezek a pajzsok képesek voltak a mozgási energiák teljes elnyelésére is, persze a nagyméretű pajzsok is készültek könnyű kivitelben, lovasok is használták főleg nyílvesszők ellen. A pajzsok nem csak a méretükkel védtek, hanem a tömegükkel is. Ha végig gondoljuk nem mindegy, hogy egy 3 kg-os fokossal egy 3 vagy 8 kg-os pajzsra vágunk rá, a tartókéz a hatás ellenhatás törvénye alapján megfogja érezni a különbséget, kis és nagy pajzs között.

Ezeket a pajzsokat az íjjakkal együtt is kellet tudni használni, ez alapvető! 

 

Ez a kép a Médeket illusztrálja ütköztet közben a Szittyák felszerelése, gyalogos harcmodora csaknem megegyezett.

                                                                           

A domborművön a Perzsa és Méd íjászok (Persepolis, Irán).

Jól megfigyelhető a két nép csoport közötti különbség, a Perzsáknak 120-130 cm-es íjaik voltak, vállon szállítva, míg a Médeknek 100 cm körüli íjaik voltak készenléti tegezben, az övre csatolva (ezek már a méretükből adódóan biokompozit íjjak voltak), ez jól megmutatja a használatbeli különbséget is. A Perzsa íjászok a vállukon egyensúlyozva nem valószínű, hogy közvetlen ütközetben is részt vettek volna, valószínűbb, hogy a csatasorok mögül használták az íjaikat, akárcsak az Angolszász íjászok. Ezt alátámasztja a jókora háti nyílvesszőtartó tegez is, úgy 100 darab nyílvessző is belefért. Míg a Médek az íjat készenléti tegezbe elrakva közvetlen ütközetekben is részt vehettek, hisz ebben az íjuk nem akadályozta őket. Fontos volt, hogy a Szittya íjászat múltjába is kitekintsünk egy kicsit mert a gyökerek nélkül nehezebben ismerhető meg.

 

 

Szittya arany fésű, csatajelenetet bemutatva.

A lovason és a jobb oldali gyalogoson van összetett tegez, derék szíjra csatolva, mind három személy könnyű pajzsal. Ebben az ábrázolásban hiányoznak az íjak a tegzekből, és kézben sincsenek, a pajzs súlytartó szíjai, valamint a rövid kardok kard hüvelyei, miért hiányoznak, ez jó kérdés. A bal oldali Szittyánál jól látható a könnyű pajzsok fogása (dupla füles markolat), mely könnyű irányítást tesz lehetővé.

 

 

Hogyan használták a Szittyák a rövid íjat?

 

Ahogy már erről írtam a Szittyák kezdetben gyalogosan használták az íjaikat, a loval főként csak közlekedtek. A magas kápás nyereg, és kengyel megjelenése után a Szittyák szinte teljesen áttértek a lovas harcmodorra, ezáltal az íjaik is nagy változáson mentek át, persze az alap koncepció a rétegelt, laminált íj megmaradt. Két alap helyzet befolyásolta az íj gyalogos használatát, hogy az íjjal együtt használtak e pajzsot vagy éppen nem. A kisebb összecsapásokban gyakoribb lehetett amikor nem, a nagyobb szervezettebb hadmozdulatokban a pajzs használat volt a jellemzőbb. Az íj mérete nagy jelentőséggel bír, ha pajzzsal együtt használták, egy nagyobb íjat képtelenség pajzsal együtt hatékonyan használni, ha meg elrakták folyton mindenbe beleakadt. Mivel az íjat gyalogosan használták, fegyvernem váltásokkal, fontos volt a könnyű kezelhetőség, ezt két szempont befolyásolta, az íj hossza, és súlya. A hosszát és a súlyát addig kellett csökkenteni ameddig csak be tudta tölteni a célját, és a korabeli anyagok ezt megengedték. Mivel a Szittyák rendelkeztek megfelelő védelemmel ( pajzs, mellvét, lábvért, stb.) nyugodtan megtehették, hogy az ellenfeleiket a lehető legközelebb megközelítsék. Az első feladat az ellenfél csata sorai mögött felálló íjászok, és parittyások semlegesítése volt, ha ez megtörtént közelebb húzódhattak, úgy 30-40m távolságra, ezt a távolságot az határozta meg, hogy az ellenfél milyen hajító fegyverekkel rendelkezett (lándzsa, balta, stb.), és azt milyen messzire tudták elhajítani. Ebből a távolságból már nagyon pontos lövéseket tudtak leadni. A célzott lövéseket fejre adták le, aminek az eredménye pusztító volt! Az ellenfél két dolgot tehetett vagy bebujt a fejével a pajzs mögé, és akkor nem látott semmit, vagy követte az eseményeket azt kockáztatva, hogy fejlövést kap. Ez a probléma a távolság csökkenésével csak fokozódott, hisz az első sorok úgy tíz méteres távolságban elrakták az íjaikat, fokosra váltva, miközben a hátsó sorok folytatták a folyamatos lövés leadást. Az első sorok az ellenfél pajzsfalához érve, a fokosok egyes végét a pajzsokba vágták, vagy a pajzsba akasztva, ennél fogva lerángatták a pajzsokat, mihelyt előbukkantak a fejek, a hátsó sorokból azonnal fej, vagy nyaklövést kaptak (ebből a történésből alakulhatott ki a "Fejvadász" kifejezés). A távolság ekkor már csak 2-3 m lehetett, és nem lehetett elhibázni. Ezen még a teljes arcot védő sisakok (amik mellesleg emiatt a taktika miatt jelentek meg) sem segítettek, a szem és légző rések miatt, és általában nem közvetlen előre lőttek hanem részsutosan így a találat inkább oldalról jött mint szemből, persze azért ezek a sisakok jó védelmet adtak.

 

 

 

 

Ezen a Görög vázán ez a jelenet figyelhető meg: A jobb oldalon lévő pajzsfalban álló férfi meggörnyedve kifordult a pajzsfalból, a képen nem látható jól, de valahol az arcán érte a lövés jól látszik a nyílvessző.

 

 

Ez a fal festéstény egy kisebb összecsapást mutat be, jobb oldalon két Szittya, a bal oldalon valószínűleg Görögök, egy nehéz gyalogos és egy íjász. Ami a képről látható, és számunkra most fontos, hogy a nehéz gyalogos miközben lándzsával leszúrja az első Szittya gyalogos íjászt, közben leereszti a pajzsát, szemből akkor kap egy fejlövést a második Szittya íjából. Ebből a jelenetből az is nyilvánvalóvá válik, milyen kockázata volt annak, ha nem hordtak pajzsot.

 

 

Nyilvesszők.

 

Az íjak szerepe alapvetően nem az volt, hogy halált okozzon hanem, hogy az ellenfél harci értékét jelentősen csökkentse. Erre egy tipikus példa, amikor csont hegyű nyílvesszőket használtak ( első kép csoport 2. kép alsó sor 2., 4., 5. nyílhegyek csontból vannak) ezekkel nagy távolságra lehetett el lőni, az íjászok és parittyások ellen jól használhatóak, de csak ritkán voltak halálosak, viszont akit eltaláltak vele, az biztosan kiszállt az ütközetből.

 

 

A 2. képen látható egy pár nyílhegy típus amit használtak. 

 

 

 Három élű bronz nyílhegyek.

 

 

Összegzés

 

Mi is valójában a Szittyák öröksége? Úgy éreztem erről fontos beszélnem egy pár gondolatot!

Kultúra nem jön létre magától, hanem mindig valahonnét jön, majd tovább fejlesztik. Általában azok a civilizációk indulnak hanyatlásnak, amelyek elfelejtették honnét jöttek és/vagy nem tartanak kapcsolatot az előd civilizációkkal. Az európai civilizációk sem maguktól alakultak ki, mind ahogy a jelenlegi Észak Amerikai civilizációk sem, hanem Európa táplálta, hajtotta. Európai civilizáció sem magától jött létre, bár a Görögök mindent elkövettek, hogy ezt elhitessék a világgal, magukon kívül mindenkit "barbárnak" nevezve. Azt hiszem az alap helyzetet mindenki elfogadja, és azt nem kell elemezni! A Római Birodalom a Görög kultúrára épült, a mai Európai civilizáció a Római Birodalomra épült, az Észak Amerikai világhatalom az Európai civilizációra. De akkor honnét van a Görög civilizáció? Mezopotámiából! Szkítiából! Meglepő? Lehet de teljessen logikus. A népek nemzetek kiáramlása Keletről Nyugatra történt! Arra nincs lehetőség, hogy minden egyes pontját megvizsgáljuk ennek az igazságnak, de nézzünk néhány alap helyzetet.

Ki találta ki ezt a sisak formát?

 

 

Szkíta fegyver és ruházat rekonstrukció (BC.4-5).   Avar sisak (Magyarország AD.VI.)

 

Kínai páncél és sisak.                                             Britt Királyi Gárda (Nagy Britannia)

Francia Köztársasági Gárda (Franciaország)

Ez "lófarok" sisak forma jelenik meg a Görög és Római sisak formákban is, csak a szőrök rövidebbek, valószínű a meleg miatt rövidebbre vágták, vagy talán zavarónak találták. A "lófarok sisakok" elődje a csúcsos sisak volt, de persze mind kettőt párhuzamosan használta minden nemzet. A csúcsos sisak érzékelhetően a Szittyák találták ki (igen magas 50 cm-es süvegeket is viseltek), mert a Médek még sima ma is jól ismert "roham sisak" formát használtak. Az első csúcsos sisakok megjelenését a mondani valója ihlette, ezek a sisakok azért születtek, hogy messziről is hirdesse a viselője "láng lelkű", vagyis az erejét megfeszítve hajtja végre a feladatát, teljes oda adással. A csúcsos süvegek a gyertya, és az olaj mécses lángjának formáját mintázták. Aztán rájött valaki, hogy ha egy lónak a farkát teszi fel a sisak tetejére jobban mintázza a tűz lángját, főleg ha fúj a szél, vagy ha mozgásban vannak. Ebből kifolyólag festették gyakran vörös színre, hisz ez is hangsúlyozta a láng voltát.

A "lófarok" sisak mindenhol önállóan jelent meg, vagy közösek a gyökereik?

Több ezer ilyen és ehhez hasonló kulturális kapcsolat, használati tárgy, történelmi példa van, ami bizonyítja, hogy mindannyian "egy vérből" valók vagyunk. Ezt le lehet tagadni, csak nem érdemes!

 

Honnét van az írásbeliség? Mindenki magától kezdett el írni? Nem! Az írásbeliség is ugyan ónét származik egyetlen helyről!  

 

Viking rúna. Skandinávia.

 

 

Etruszk váza és etruszk írás (Észak Nyugat Olaszország).

 

 

Vargyasi "Rovás" írás templomi medence (Magyarország).

 

 

Észak Amerikai "Rovás" írás. Yarmout-i lelet (Kanada).

 

Kínai írás egy csonton (Kína).

 

A Kínai és a Japán írásjelek is "Rovás" és "Rúna" írásjelek (jobb kifejezést nem tudok rá), csak ezeket egyesítették, összevontak, egy egy írás jel, több hangot is magában foglal, a ma használt írás nyelvezetében egész szavakat.

Mindegyik írást jobbról balra kell olvasni! Vajon ez is véletlen? Az összes ősi nyelv írását is így kell olvasni.

Több ezer hasonló lelet található a világon például még: Egyiptomban, Jemenben, Izraelben, stb. ezek el is olvashatóak érthetőek.

Ha az ember ezeket összehasonlítja látja a hasonlóságot. Nem arról beszélünk, hogy melyikből fejlődött ki a másik, hanem arról hogy a közös gyökerek tagadhatatlanok!

 

 

Viking ABC.

 

 

Magyar ABC felül. Etruszk ABC alul.

 

Persze idővel változásokon mentek át az írás jelek, de a folyamat lekövethető. A mai kultúrák nem csak az írásbeliséget kapták Keletről az elődeiktől hanem minden jelentősebb találmányt is, ami befolyásolta a civilizációk menetét íme néhány példa: csillagászat, matematika, orvoslás, cipő, szappan, nadrág, alsó ruha, kengyel, nyereg, zabla, fém kohászat, hajtogatott lapolt acél, hajó horgony, kompozit anyag, stb. Felsorolni sem lehet hány szállal kötődünk a Szittyákhoz és mennyi mindent köszönhetünk nekik, nem úgy, hogy azt másoknak átadták volna, hanem úgy, hogy azt mindenki magával vitte az új területre, ahol megtelepedett....

 

Köszönöm a figyelmet, dióhéjban ennyi a Szittya gyalogos a íjászatról! A lovas Szittya íjászattal nem foglalkoztam, hisz azt már Kassai Lajos feldolgozta. Jó íjászatot!

 

Tisztelettel Büki Zoltán!

 

 

Kiegészítő információk

MÉDEK, MÉDIA

A médek az indoeurópai népekhez tartoztak, tehát a jafetita ágról származtak, és nyilvánvalóan Jáfet egyik fiának, Madainak voltak a leszármazottai (1Mózes 10:2). A nemzeti hovatartozás, a nyelv és a vallás tekintetében közeli rokonságban álltak a perzsákkal.

A médek mint nép csak az i. e. VIII. századtól kezdődően jelennek meg a bibliai történelemben, a fennmaradt világi források viszont legelőször III. Salmanassár asszír királynak, Jéhu király (kb. i. e. 904–877) kortársának az idejében említik meg őket. A régészeti és egyéb bizonyítékok alapján úgy gondolják, hogy i. e. kb. a II. évezred közepétől kezdve jelentek meg az Iráni-felföldön.

Földrajza: Bár a határai kétségtelenül változtak, Média ókori területe alapvetően a Kaszpi-tengertől Nyugatra és Délre helyezkedett el, és az Elburz hegység választotta el ennek a tengernek a partvidékétől. Észak-nyugatra  nyilvánvalóan az Urmia-tavon túl is kiterjedt, egészen az Araxész folyó völgyéig, és Nyugatra a Zagrosz-hegység szolgált határként Média és Asszíria földje, valamint a Tigris alföldje között. Keletre egy nagy sivatagos terület feküdt, Délre pedig Elám országa.

A médek földje tehát többnyire hegyvidéki fennsíkból állt, átlagosan 900–1500 m tengerszint feletti magasságban. A terület nagy része száraz klímájú, füves síkság, mivel általában kevés csapadék hullik, de van sok, igen bőven termő síksága is. A legtöbb folyó a középen lévő, nagy sivatag irányába folyik, ahol a vizük mocsarakba, lápokba vész el, amelyek a forró nyár idején kiszáradnak, és sós üledéket hagynak maguk után. A természetes határai miatt viszonylag könnyű volt megvédeni az országot. A nyugati hegylánc a legmagasabb része – számos csúcsa több mint 4270 m magas –, de a legmagasabb egyedül álló csúcsa, a Demávend hegy (5771 m), az Elburz hegységben található, a Kaszpi-tenger közelében.

Főbb foglalkozásaik: Akkoriban az emberek többsége minden bizonnyal kis falvakban vagy nomád módra élt, és leginkább állattartással foglalkozott, és így van ez napjainkban is. Ilyen képet tárnak elénk azok az ékírásos szövegek, amelyek arról számolnak be, hogy az asszírok betörtek Médiába, ezenkívül rávilágítanak, hogy a médek által tenyésztett lovak kiváló fajtái a betörő hordák legértékesebb zsákmányai közé tartoztak. Juhok, kecskék, szamarak, öszvérek és marhacsordák is legeltek a magasan fekvő völgyekben lévő jó legelőkön. Az asszír domborműveken a médeket olykor úgy ábrázolják, hogy a tunikájuk felett bőrkabátnak tűnő valamit hordtak, és magas szárú, fűzős csizmát viseltek, amire szükségük is volt a pásztorkodáshoz a fennsíkokon, ahol a tél beköszöntével leesett a hó, és nagyon hideg volt. A régészeti bizonyítékok azt mutatják, hogy a médek között voltak ügyes bronz- és aranyművesek.

Történelmük: A médek gyakorlatilag semmilyen írott feljegyzést sem hagytak hátra; a bibliai feljegyzésekből, az asszír szövegekből, valamint a klasszikus görög történetíróktól tudjuk, amit tudunk. Úgy tűnik, a médek törzsfők által irányított, számos kis királyságot alkottak, és az asszír uralkodók, V. Samsi-Adad, III. Tiglát-Pilészer és II. Szargon dicsekvő feljegyzései arról számolnak be, hogy győzelmet arattak a médek távoli földjén bizonyos város fejedelmek fölött. Miután az asszírok i. e. 740-ben legyőzték Izrael királyságát, az izraelitákat Asszíria területére és ’a médek városaiba’ küldték száműzetésbe, amelyek közül némelyik akkoriban Asszíria vazallus városa volt (2Királyok 17:6;18:11).

Az asszírok később, még abban az időben is törekedtek arra, hogy leigázzák a „betörhetetlen” médeket, amikor Esár-Haddon (Assur-ah-iddina), Szanhérib fia volt az asszír király, aki Júda királyának, Manassénak (i. e. 716–662) volt a kortársa. Esár-Haddon az egyik feliratában beszél arról, hogy volt egy „tartomány, amely a távoli Médiában a só-puszta (bīt-tābti) mellett fekszik, Bikni, a lapis lazuli hegységénél. . ., a hatalmas városurak, akik nem hajoltak még igába: őket magukat és a népüket, teherhordó lovaikat, marhákat, juhokat, tevéket (ANŠEú-du-ri), súlyos zsákmányukat Asszíriába vittem zsákmány gyanánt”. Még ezt is mondja: „Uralmam járulékát (és) adóját vetettem ki rájuk” (ÓKTCh. 182. o.).

A görög történetíró, Hérodotosz szerint (A görög–perzsa háború. I. könyv, 96.) egy Déiokész nevű uralkodó egyesült királysággá szervezte a médeket. Némelyik modern történész úgy véli, hogy Déiokész volt az az uralkodó, akit a feliratok Daiaukkunak neveznek. Az egyik alkalommal, amikor az asszírok betörtek Média területére, ezt az uralkodót II. Szargon foglyul ejtette, és Hamátba vitte. Ám a legtöbb tudós úgy gondolja, hogy csak Küaxarész idejében történt (aki Hérodotosz szerint Déiokész unokája volt [A görög–perzsa háború. I. könyv, 102., 103.]), hogy Média királyai egy bizonyos uralkodó alatt egyesültek. De igen valószínű, hogy még ekkor is Kánaán kisebb királyaihoz voltak hasonlók, akik időnként egy adott király vezetésével vívtak harcot, miközben azért valamennyire függetlenek maradtak. (Vö.: Józsué 11:1–5.)

A médek nemzete egyre erősebb lett annak ellenére, hogy az asszírok többször is betörtek a területére, és ekkorra Asszíria legveszélyesebb vetélytársa lett. Amikor Babilon királya, Nabú-apla-uszur, Nabukodonozor apja, fellázadt Asszíria ellen, a méd Küaxarész a seregeit egyesítette a babilóniaiakéival. Miután a médek Nabú-apla-uszur 12. évében (i. e. 634-ben) elfoglalták Assurt, Küaxarész (akit a babiloni feljegyzések U-ma-kiš-tarnak neveznek) az elfoglalt városnál találkozott Nabú-apla-uszurral, és „barátsági szerződést” kötöttek (ÓKTCh. 220. o.). Bérószosz (akiről az Euszebiosz által idézett Polühisztortól és Abüdénosztól tudunk) azt mondja, hogy Nabú-apla-uszur fia, Nabukodonozor, a méd király lányát, Amütiszt (illetve Abüdénosz szerint Amuheát) vette feleségül (A. Schoene [szerk.]: Eusebius: Chronicorum liber prior. Berlin, 1875, 29. h., 16–19. sor, 37. h., 5–7. sor). Ám a történetírók nem értenek egyet abban, hogy Amütisz Küaxarésznak, vagy a fiának, Asztüagésznak volt-e a lánya.

A babilóniaiakkal legyőzik Asszíriát: Az asszírok ellen vívott további csaták után végül Nabú-apla-uszur 14. évében (i. e. 632-ben) a médek és a babilóniaiak egyesített seregei legyőzték Ninivét (Sofóniás 2:13). Az asszírok ellenállásuk központját áttették Háránba, Nyugatra (mintegy 360 km-re), és bár a segítségükre sietett Egyiptom, az asszír uralom fenntartásáért való küzdelem hiábavalónak bizonyult, és az Asszír Birodalmat a médek és a babilóniaiak felosztották maguk között (Náhum 2:8–13; 3:18, 19). Úgy tűnik, Asszíria északi része a médeké lett, a dél és a délnyugati része pedig, beleértve Szíriát és Palesztinát is, a babilóniaiaké. Küaxarész ezek után Kis-Ázsia felé nyomult egészen a Halüsz folyóig, ahol a Lüdiával folytatott háború következtében patthelyzetbe jutott, s így a Méd Birodalom legnyugatibb határa a Halüsz folyó lett. A Méd Birodalom ekkor kiterjedt az Iráni-felföld nagyobb részére, Észak Mezopotámiára, Armeniára és Kappadóciára.

Hatalmi fölényük a perzsákra száll: Ekkoriban a médek, akiknek a fővárosa Ekbatána volt (Ezsdrás 6:2), hatalmi fölényben voltak a velük kapcsolatban álló perzsákhoz képest, akik a Médiától Délre fekvő területen éltek. A görög történetírók, Hérodotosz (A görög–perzsa háború. I. könyv, 107., 108.) és Xenophón (Kürosz nevelkedése. I. könyv, 2. fej., 1.) egyaránt arról számolnak be, hogy Küaxarész utódja, Asztüagész (Istumegu az ékírásos szövegeken) a lányát, Mandanét a perzsa uralkodóhoz, Kambüszészhez adta feleségül, és az ő frigyükből született (II.) Círusz (Kürosz). Miután Círusz egy perzsa tartomány, Ansan királya lett, egyesítette a perzsa seregeket, hogy megpróbálják lerázni magukról a méd igát. A Nabú-naid-krónika is erre utal: „Istumegu [Asztüagész] hadserege fellázadt, és bilincsbe verve hurcolták Istumegut Kürosz színe elé”, aki ezután bevette a médek fővárosát (Miller–Hayes: Az ókori Izrael és Júda története. 418. o.). Ettől kezdve Média egyesült Perzsiával, és létrejött a méd–perzsa birodalom. Ennélfogva Dániel próféta látomása találóan hasonlítja a méd–perzsa kettős hatalmat egy kétszarvú koshoz; a két szarv közül „a nagyobbik tűnt elő később”, ami a perzsák felemelkedését, valamint azt jelképezi, hogy hatalmi fölényben voltak a birodalomban annak fennállása során mindvégig (Dániel 8:3, 20).

A bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy Círusz különféle előkelő tisztséget és hatalmat adott a médeknek, így ők továbbra is meglehetősen fontos szerepet kaptak a kormányzatában. Dániel próféta ezért értelmezte a falon megjelenő, rejtélyes írást úgy Belsazár király számára, mint ami azt jelzi előre, hogy a Babilóniai Birodalom fel lesz osztva, és „a médeknek és a perzsáknak” lesz adva, valamint ezért van az, hogy Dániel könyvében máshol még mindig a médek vannak először megemlítve a következő kifejezésben: „a médek és perzsák törvénye” (Dániel 5:28; 6:8, 12, 15). Az ezt követő évszázadban Eszter könyvében (Eszter 1:3, 14, 18, 19) a sorrend megváltozik, ami alól egyetlen kivétel van (Eszter 10:2), mely esetben a médeket úgy említik, mint akik történelmi szempontból megelőzték a perzsákat.

A perzsákkal legyőzik Babilont: Ézsaiás próféta i. e. a VIII. században megjövendölte, hogy Jehova fölindítja Babilon ellen „a médeket, akik semmibe se veszik az ezüstöt, és akik nem gyönyörködnek az aranyban. Íjaik az ifjakat is szétzúzzák majd” (Ézsaiás 13:17–19;21:2). Nagyon valószínű, hogy az itt szereplő „médeket” kifejezés a perzsákat is magában foglalja, ahogy általában a klasszikus görög történetírók is használták, akik a médeket és a perzsákat is értették alatta. Az, hogy megvetik az ezüstöt és az aranyat, nyilvánvalóan azt jelenti, hogy Babilon esetében leginkább a győzelem hajtotta őket, nem a zsákmány, ezért nem lehetett megvesztegetni őket, sem sarcot ajánlani nekik, hogy térjenek el feltett szándékuktól. A médeknek, akárcsak a perzsáknak, az íj volt a legfőbb fegyverük. A fából készült íjak, bár néha bronzzal vagy rézzel erősítették meg őket (vö.:Zsoltárok 18:34), valószínűleg olyan záporozó nyílvesszőkkel ’zúzták szét a babiloni ifjakat’, amelyeknek mindegyikét kifényesítették, vagyis csiszolták, hogy még mélyebbre hatoljon (Jeremiás 51:11).

Érdemes megjegyezni, hogy Jeremiás (51:11, 28) úgy említi „Média királyait”, mint akik Babilon támadói között voltak, és a többes szám arra utalhat, hogy Círusz hatalma idején még mindig lehetett (lehettek) alárendelt méd király(ok), ami mindenképpen összeegyeztethető az ókori szokásokkal. (Vö. még: Jeremiás 25:25.) Ezért van az is, hogy amikor a médek, perzsák, elamiták és más környező törzsek egyesített seregei legyőzték Babilont, egy méd férfi, Dáriusz volt az, „akit a káldeusok királysága fölé királynak tettek meg”, akit nyilvánvalóan a perzsa király, Círusz nevezett ki (Dániel 5:31; 9:1; lásd:DÁRIUSZ 1.).

Nagy Sándor legyőzi őket: Ahasvérus király (vélhetően I. Xerxész) idejében még mindig utaltak ’Perzsia és Média hadseregére’, ezenkívül a királyi államtanács ’Perzsia és Média hét fejedelméből’ állt, és a törvényeket is még mindig így ismerték: „Perzsia és Média törvényei” (Eszter 1:3, 14, 19). I. e. 334-ben Nagy Sándor először aratott döntő győzelmeket a perzsa seregeken, majd i. e. 330-ban elfoglalta Médiát. A halála után Média d. területe a Szeleukida Birodalom részévé lett, az Északi területe azonban független királysággá vált. Bár hol a pártusok, hol pedig a Szeleukida Birodalom uralta, a görög földrajztudós, Sztrabón arra utalt, hogy még i. sz. az I. században is létezett méd dinasztia (Strabón:Geógraphika. XI. könyv, XIII., 1.). I. sz. 33 pünkösdjén médek is voltak Jeruzsálemben a pártusok, elamiták és más nemzetiségű személyek mellett. Mivel úgy beszélnek róluk, mint akik „zsidók, istentisztelő férfiak. . . minden nemzet közül”, ezért olyan zsidóknak a leszármazottai lehettek, akik a médek városaiba lettek száműzve, miután az asszírok legyőzték Izraelt, vagy talán némelyikük olyan személy volt, aki áttért a zsidó hitre (Cselekedetek 2:1, 5, 9).

A médek i. sz. a III. századra egybeolvadtak az iráni nemzet többi részével, s így megszűntek önálló népként létezni.

 

 

A Médek Ős Atya

JÁFET

(adjon tág teret):

Noé fia; Sém és Hám testvére. Bár a felsorolásban rendszerint Jáfet az utolsó, úgy tűnik, ő volt a három fiú közül a legidősebb, mert a héber szöveg az 1Mózes 10:21-ben úgy utal rá, mint aki a „legidősebb” („öregebb”, Szep.). Ugyanakkor némely fordító szerint a héber szöveg itt inkább úgy értendő, hogy Sém volt ’Jáfet idősebb testvére’ (Kat.; lásd még:KNB, ÚRB, IMIT, Haft.). Ha Jáfetet tekintjük Noé legidősebb fiának, akkor i. e. 2470-ben született (1Mózes 5:32).

Jáfet a feleségével a között a nyolc személy között volt, akik a bárkában lévén túlélték az özönvizet (1Mózes 7:13; 1Péter 3:20). Az özönvíz előtt nem voltak gyermekeik, de utána hét fiuk született: Gómer, Magóg, Madai, Jáván, Tubál, Mések és Tirász (1Mózes 10:1, 2;1Királyok 1:5). Ezektől a fiúktól, és néhány és fiaik fiaitól „ágaztak szét a szigetlakó nemzetek [„partvidéki népek”, RS ] az országaikba, mindegyik a maga nyelve és családja szerint, nemzetenként” (1Mózes 10:3–5; 1Királyok 1:6, 7). Történelmileg nézve Jáfet volt az emberi család indoeurópai (indogermán) ágának az ősatyja. A régi történelmi leírások a fiai és unokái nevét azokkal a népekkel és törzsekkel hozzák összefüggésbe, amelyek az úgynevezett termékeny félholdtól főleg Északra és Nyugatra éltek. A jelek szerint a Kaukázustól keleti irányban Közép-Ázsia felé, Nyugti irányban pedig Kis-Ázsián át terjeszkedtek, így eljutottak Európa szigeteire és partvidékeire, sőt talán egészen Spanyolországig. Az arab hagyományok szerint Jáfet egyik fia a kínai népeknek is ősatyja volt. (Lásd: TÁBLÁZAT és TÉRKÉP: 1. köt. 329. o.)

Jáfet atyai áldásban részesült, amiért a testvérével, Sémmel együtt tisztelettudóan cselekedett Noé részegségekor (1Mózes 9:20–27). Noé az áldásában arra kérte Istent, hogy „adjon” Jáfetnek „tág teret [héb.: jaft]”. Ez a héber kifejezés nyilván ugyanabból az alapszóból származik, amelyből a Jáfet (héb.: Jeʹfeth v. Jáʹfeth) név is, továbbá arra látszik utalni, hogy a név jelentése szó szerint beteljesedett, és Jáfet leszármazottai nagy kiterjedésű területen szóródtak szét. (Szttyeppe) Az, hogy Jáfet ’Sém sátraiban lakik’, némelyek szerint arra utal, hogy a jafetiták és a szemiták békében éltek egymással. Mivel azonban a történelem nem tanúskodik különösebben békés kapcsolatról, a kijelentés inkább prófétai értelemben függhet össze Isten azon ígéretével, amelyet később Sém utódainak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett, hogy tudniillik az ő ’magjukban’ áldatik meg a föld minden családja (így Jáfet leszármazottai is) (1Mózes 22:15–18; 26:3, 4; 28:10, 13, 14; vö.: Cselekedetek 10:34–36; Galata 3:28, 29). Kánaán akkor ’lett rabszolgája’ a jafetitáknak, amikor Kánaán földjét a méd–perzsa birodalom (egy jafetita hatalom) az uralma alá vonta, illetve amikor később a görögök és a rómaiak elfoglalták azt, például Tírusz és Szidón kánaánita erődjeit.